Printer Friendly Version Szerbia történelme @ 19 September 2012 12:03 PM

A szerb történelem fontos dátumai

Az első szerb állam megalapítása: VIII. század
Függetlenség elnyerése: 1166 körül
Királyság megalapítása: 1217.
Török uralom kezdete: 1459.
A törökök elleni első szerb felkelés: 1804. február 15.
Első Alkotmány: 1835. február 15.
Nemzetközi elismerés: 1878.
A Szerb, Horvát és Szlovén Királyság megalakulása: 1918.
Szocialista Jugoszlávia megalakulása: 1943.
Jugoszlávia szétesése: 1991-1995.
Szerbia és Montenegró államközösségének szétesése: 2006. június 5.

A középkori Szerbia (VII-XIV. század)

A szerbek a mai Szerbia területén a VII. század elején telepedtek le, hét külön törzsi területet alakítva ki:
- Raška/Rascia (a mai Nyugat-Szerbia és Észak-Montenegró)
- Bosznia (amely a XII. századig egyenlő volt Raškával)
- Zahumlje (Nyugat-Hercegovina)
- Travunija (Kelet-Hercegovina)
- Paganija (Közép-Dalmácia)
- Duklja/Zeta (a mai Montenegró előzménye)

Az első írásos dokumentumokban említett szerb fejedelmek Vlastimir, Višeslav, Radoslav és Prosigoj voltak. Akkorra már az egész ország felvette a kereszténységet. Zeta, a mai Montenegró területén Bodin koronát kapott a pápától (az erre vonatkozó írásos emlékek későbbiek, a X. századból valók). Az uralkodók egymást követték, az ország elfogadta a Bizánci Császárság védelmét az ellenséges Bulgáriával szemben. Szerbia egy évszázaddal később szabadult meg a bizánci hatalomtól.

Az első egyesült szerb állam Časlav Klonimirović uralma alatt alakult a X. század közepén Raška területén. Ám a XI. század első felében Zeta területén a Vojisavljević dinasztia fellendüléséről vannak nyomok. Végül a XII. század közepétől Raška ismét felemelkedik a Nemanjić dinasztia uralkodása alatt. A Nemanjićok Szerbiát bevezetik egy több, mint három évszázadon át tartó fejlődési korszakba, és egy erős balkáni államot hoznak létre, amely a XIV. század közepén jut el csúcspontjára, Stefan Dušan cár uralkodása alatt, mielőtt végleg a török birodalom uralma alá kerülne (a szerb államok közül a törökök utoljára Zetát foglalták el, 1499-ben).

A fivéreivel való hatalmi harc után a Nemanjić dinasztia megalapítója, Stefan Nemanja 1170-ben került hatalomra, és hozzáfogott a raškai szerb állam megújításához. Stefan Nemanja főispán hol bizánci támogatással, hol annak ellenében bővítette országát keleti és nyugati területek, a tengerpart és Zeta újbóli elfoglalásával. Államférfiúi erőfeszítései mellett a főispán nagy figyelmet fordított kolostorok építésére is. Közéjük tartozik Raška területén Djurdjevi Stupovi és Studenica, valamint az Athosz-hegyi Hilandar kolostor.

Stefan Nemanját középső fia, Stefan követte, mivel elsőszülöttje, Vuk Zeta uralkodója lett. Legfiatalabb fia, Rastko szerezetes lett és felvette a Száva nevet, minden erejét a hitterjesztésnek szentelve. Mivel azidőben a katolikus egyház már tervezte befolyását kiterjeszteni a Balkánra is, Stefan kihasználta ezt a lehetőséget , hogy a pápától koronát kapjon, s 1217-ben ő lett az első szerb király. Testvérének, Szávának sikerült Bizáncban a szerb egyház részére autokefális státuszt biztosítani, és 1219-ben ő lett az első szerb érsek. Íly módon Szerbia világi és egyházi önállóságra is szert tett.

A szerb uralkodók következő nemzedéke - Stefan Prvovenčani (Először koronázott István) fiai –, Radoslav, Vladislav és I. Uroš idején stagnált az államszerkezet. Többé vagy kevésbé, de mindhárom király függött valamelyik szomszédos államtól -Bizánctól, Bulgáriától vagy Magyarországtól. A Magyarországgal való kapcsolatok sorsdöntőek voltak abból a szempontból, hogy I. Urošt a trónon fia, Dragutin követte, akinek magyar hercegnő volt a felesége. Később, amikor Dragutin lemondott ifjabb fivére, Milutin javára, IV. László magyar király földet adományozott neki Bosznia északkeleti részén, Szerémséget és Mačvát, valamint Belgrád városát, neki pedig sikerült elfoglalni és Szerbiához csatolni egyes északkeleti területeket. Ezek a területek akkor lettek először a szerb állam részei.

Dragutin ifjabb fivérének, Milutin királynak az uralkodása alatt Szerbia megerősödött, annak ellenére, hogy időnként három különböző hadszíntéren kellett hadakoznia. Milutin király ügyes diplomata volt, aki gyakran folyamodott a középkor szokványos diplomáciai eszközéhez: a dinasztiák közötti házasodáshoz. Ötször nősült, magyar, bolgár és bizánci herecegnőket vett el. Ismert volt templomépítéséről is, melyek között megtalálhatók a középkori szerb építészet legszebb példányai: a koszovói Gračanica, az Athosz-hegyi Hilandar kolostorban levő templom, de kolostort építtetett Jeruzsálemben is. Érdemeiért Milutin királyt, viharos élete ellenére, szentté nyilvánították. A trónon fia, Stefan követte, akit később Dečani Stefannak neveztek el. Azzal, hogy királyságát keletre Niš és környéke, délre pedig Macedónia elfoglalásával bővítette, apjának méltó utódja volt. Metóhia területén felépítette a Visoki Dečani kolostort, a középkori szerb építészet legmonumentálisabb alkotását, amelyről aztán nevét kapta.

A középkori Szerbia, amelynek az akkori Európában kiemelkedő politikai, gazdasági és kulturális híre volt, fejlődésének csúcsát a XIV. század közepén érte el, Stefan Dušan cár uralkodása idején. Ekkor született meg Dušan Törvénykönyve, a középkori Szerbia legfontosabb jogi vívmánya, amely egyedülálló volt a korabeli Európa feudális államai között. Szent Száva „Nomokánonja”, az első szerb jogszabálygyűjtemény, Dušan Törvénykönyve, a szerb földeket díszítő középkori kolostorok freskói és építészete a szerb nép örökös civilizációs műemlékei. Dušan cár déli, délkeleti és keleti területek meghódításával megkétszerezte királysága területét. A trónon fia, Uroš követte, akit Gyengének is neveztek, és ez a jelző a lassan feudális anarchiába süllyedő királyságot is jellemezte. Ebben az időszakban új veszély jelentkezett: a török szultánság, amely fokozatosan terjedt Ázsiából Európa irányába, először Bizáncot, majd más balkáni államokat is meghódítva.

Szerbia a török uralom idején (XIV-XIX. század)

A törökök két döntő csatában győztek a szerb hadsereg felett: a Marica folyón 1371-ben, ahol a macedón fejedelmek hadait győzték le, és 1389-ben Rigómezőn, ahol a korabeli Szerbia legbefolyásosabb regionális uralkodója, Lazar fejedelem parancsnoksága alatt levő erők szenvedtek katasztrofális vereséget. A rigómezői csata meghatározta Szerbia sorsát, mert azt követően már nem létezett hadsereg, amely szembeszállhatott volna a törökökkel. Ez a bizonytalanság időszaka volt, Lazar fejedelem fiának. Stefan Lazarevićnek és rokonának, Đurađ Brankovićnak az uralma alatt: Stefan Lazarević egy igazi európai nemes és katonai vezető, sőt költő is volt, Đurađ Branković pedig a székvárost áthelyezte északra, az újonnan kiépült Smederevóba. A törökök folytatták hódításaikat, egészen addig, míg 1459-ben Smederevó eleste után el nem foglalták Szerbia egész területét. A török uralom csaknem öt évszázadon át tartott Szerbiában. A törökök üldözték a szerb nemességet, mert fizikailag szerették volna felszámolni a társadalmi elitet. Miután az Oszmán Birodalom muzulmán teokrácia volt, a keresztény szerbek gyakorlatilag rabszolgaként éltek a területén, bántalmazottan, megalázottan, kihasználtan. Ennek következtében a szerbek fokozatosan elhagyták a bányászati, kézműves- és kereskedelmi központokat, és a nehezen megközelíthető hegyekbe költöztek, ahol állattenyésztésből és szerény földművelésből éltek.

Az európai hatalmak, főleg Ausztria, sokat háborúztak a törökök ellen, amiben az oszmán uralom alatt élő szerbekre támaszkodtak. Az osztrák-török háború idején (1593-1606), a szerbek 1594-ben Bánátban felkelést indítottak. A török szultán megtorlásképpen elégette Szent Száva ereklyéit, ami a szerbek egyik legnagyobb szentsége. A szerbek egy ellenállási központot hoztak létre Hercegovinában, de amikor Ausztria aláírta a fegyverszüneti egyezményt az Oszmán Birodalommal, a szerbeket átengedték a megtorlásnak. Az események ilyen sorozata megszokottá vált a későbbi évszázadokban.

Az Oszmán Birodalom és a Szent Liga (a Pápa vezetésével Ausztria, Lengyelország és Velence alkotta) közötti nagy háború idején (1683-1690), a három ország arra biztatta a szerbeket, hogy lázadjanak fel a török elnyomók ellen, és a lázadó mozgalmak hamarosan elterjedtek a Nyugat-Balkán területén: Montenegrótól és Dalmácia partjaitól a Dunáig és Ó-Szerbiáig (Macedónia, Raška, Koszovó és Metóhia). Ám amikor az osztrák katonaság elkezdett visszavonulni Szerbiából, felszólították a szerb lakosságot, hogy vonuljon velük északra, az osztrák területekre. A török bosszú és a keresztény államban való élet közötti választás kényszerében a szerbek tömegesen hagyták el szülőföldjüket és indultak északra Arsenije Čarnojević pátriárka vezetésével. A Dél-Balkán számos területe elnéptelenedett, így a törökök kihasználták az alkamat, hogy iszlamizálják Raškát, Koszovó és Metóhiát, és részben Macedóniát is. Ennek következményei ma is tapasztalhatóak.

A szerb történelem egy másik fontos epizódja 1716-1718 között történt, amikor a szerbek által lakott területek Dalmáciától Bosznián át Belgrádig és a Duna mentéig újabb osztrák-török háború színterévé váltak, amelyet Savoyai Jenő herceg indított. A szerbek ismét az osztrákok oldalára álltak. A Požarevacon megkötött békeszerződés aláírásakor a törökök elveszítették a Dunamentét, Szerbia és Bosznia északi részeit, Dalmácia részeit és a pelopponészoszi területeit.

Az utolsó osztrák- török háború 1788-1791-ben volt, ahol Ausztria ismét lázadásra buzdította a boszniai keresztényeket. Azután már csak a XX. században volt háború, amely a két nagy birodalom bukásához vezetett.

A modern Szerbia (1804-1918)

Az oszmán dominancia elleni, több évtizedes, látens szerb ellenállás újra ébredezni kezdett a XIX. század elején, 1804-ben és 1815-ben, az első és második szerb felkelés idején. Az Oszmán Birodalom már mély belső válságban volt, amiből nem volt esélye kilábalni. Ennek különösen súlyos következményei voltak azokra a keresztény népekre, amelyek a fennhatósága alatt éltek. A szerbek nemcsak nemzeti forradalmat indítottak, hanem társadalmit is, és Szerbia a polgári értékek elfogadásával lassan kezdett felzárkózni az európai államokhoz. A felkelések és az Oszmán Birodalom elleni későbbi háborúk következtében megalakult a Szerb Fejedelemség, amelyet 1878-ban nemzetközileg elismertek.

Ebben az időszakban két dinasztia tagjai váltogatták egymást, az egyik Karađorđe Petrovićtól, az Első szerb felkelés vezetőjétől, a másik Miloš Obrenovićtól, a Második szerb felkelés vezetőjétől eredt. Szerbiát általános gazdasági, kulturális és művészeti fejlődés jellemezte, elsősorban annak a bölcs állami politikának köszönhetően, amely a fiatalokat európai fővárosokba küldte továbbtanulásra. Visszatértükkor valamennyien új szellemiséget és új értékrendet hoztak magukkal. A néhai török tartomány átalakulásának egyik külső megnyilvánulása a Szerb Királyság kihírdetése volt 1882-ben.

A XIX. század második felében Szerbia az európai államok rendszerének tagja, és megalakulnak az első politikai pártok, ami így új lendületet ad Szerbia politikai életének. Az 1903-as puccs, amely trónra juttatta Karađorđe unokáját, I. Péter királyt, megnyitotta Szerbia útját a parlamentáris demokrácia felé. Az Európában tanult, szabadelvű király lefordította John Stuart Mill A szabadságról szóló művét, és országának demokratikus alkotmányt adományozott. Megkezdődött a parlamentáris demokrácia és a politikai szabadság korszaka, amelynek véget vetnek majd a felszabadító háborúk. Az 1912-13-as balkáni háborúkkal végetért a török uralom a Balkánon. Törökországot visszaszorították a Boszporuszon túlra, azokon a területeken pedig, amelyekről visszavonult, megalapították a balkáni nemzetállamokat.

A Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös elleni 1914-es szarajevói merénylet Ausztriának kifogásként szolgált, hogy megtámadja Szerbiát, így elindítva az I. világháborút. A szerb hadsereg bátran védte országát és néhány nagy győzelmet aratott, de végül felülkerekedtek rajta Németország, az Osztrák-Magyar Monarcia és Bulgária egyesült erői, és kénytelen volt visszahúzódni Szerbia területéről, Albánia hegyein át egészen az Adriai tengerig. A Korfu szigetén való pihenő után a szerb hadsereg visszatért a szaloniki harctérre, más erőkkel együtt, amelyek az Antantot alkották (Franciaország, Anglia, Oroszország, Olaszország és Amerikai Egyesült Államok). Az I. világháborúban Szerbiának 1 264 000 áldozata volt, a teljes lakosság 28%,a férfilakosság 58%, olyan veszteség, amit soha nem hevert ki teljesen. Szerbia ezzel a hatalmas áldozattal járult hozzá a szövetséges erők győzelméhez és Európa I. világháború utáni átalakulásához.

Szerbia Jugoszlávia részeként (1918-1991)

Szerbia 1918-tól 1991-ig volt Jugoszlávia része. Ezt a következő periódusokra lehet bontani:
1918-1941 – Jugoszláv Királyság
1941-1945 – II. világháború
1945-1991 – Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság
1991-1995 – JSZSZK felbomlása

Jugoszláv Királyság (1918-1941)

Az I. világháború, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom bukása után 1918. decemberében megteremtődtek a feltételek a Szerb, Horvát és Szlován Királyság megalapítására. A jugoszlávizmus eszméjét, amelyről az új államot elnevezték, hosszú éveken át ápolták a három nemzet értelmiségi köreiben, de a politikai erők és érdekek nemzetközi konstellációja nem tette lehetővé a megvalósítását. Ám a háború után, az értelmiségi idealisták átadták helyüket a politikusoknak, és a legtekintélyesebb horvát politikusok kezdetektől ellenezték az új állam megalapítását.

A Stjepan Radić, majd Vlatko Maček vezette Horvát Parasztpárt (HSS) lassan nagy párttá nőtt, amely a horvát nemzeti érdekekért küzdött. Vezetőinek az volt a véleménye, hogy a jugoszláv állam nem nyújtott kielégítő megoldást a horvát nemzeti kérdésre. Úgy döntöttek, hogy politikai harcukat za állami intézmények rendszeres obstrukciójával folytatják, és politikai koalíciókat hoznak létre az állami egység aláásásának céljával, hogy íly módon kényszerítsenek ki bizonyos engedményeket. Minden politikai és gazdasági kérdést kifogásként használtak fel az ún. „rendezetlen horvát kérdés” felvetésére.

I. Sándor király abbéli törekvéseiben, hogy szembenézzen ezekkel a kihívásokkal és meggátolja az ország további gyengülését, 1929-ben betiltotta a nemzeti politikai pártokat, átvette a végrehajtó hatalmat és az államot átnevezte Jugoszláviának. Azt remélte, hogy gyöngítheti a szeparatista törekvéseket és tompíthatja a nacionalista szenvedélyeket. De a nemzetközi színtéren átrendeződtek az erőviszonyok: Németországban és Olaszországban a nácik és fasiszták kerültek hatalomra, Sztálin pedig abszolutista uralkodó lett a Szovjetúnióban. E három hatalom egyike se támogatta Sándor politikáját. Az első kettő voltaképpen szeretette volna az I. világháború utáni nemzetközi szerződéseket felülvizsgálni, a szovjetek pedig visszaszerezni európai pozícióikat és aktívabb külpolitikát folytatni. Jugoszlávia ezen tervek útjában állt, a jugoszláv politika pillére pedig I. Sándor király volt.

A királyt 1934-es hivatalos franciaországi látogatása során Marseille-ben megölték a VMRO, egy szélsőséges bolgár szervezet tagjai a horvát fasiszta szeparatisták, az usztasák támogatásával. A VMRO a keleti és déli jugoszláv határmenti területeket szerette volna elcsatolni. Az 1930-as évek végén a nemzetközi politkai színteret a vezető személyek türelmetlensége, a totalitárius rendszerek agresszivitása jellemezte, és a bizonyosság, hogy az I. világháború végén felállított rend támogatói elveszítették erejüket. A fasiszta Olaszország és a náci Németország által támogatott és nyomásuk alatt levő horvát vezető, Vlatko Maček 1939-ben elérte a horvát bánság nevű adminisztrációs tartomány megalakítását. A megállapodás szerint Horvátország Jugoszlávia része maradt, de a nemzetközi kapcsolatok terén sürgősen megkezdte független politikai identitása kidolgozását.

A II. világháború és következményei (1941-1945)

A negyvenes évek elején Jugoszlávia ellenséges környezetben találta magát. Görögország kivételével valamennyi szomszédos állam paktumot írt alá Olaszországgal vagy Németországgal. Hitler erős nyomást gyakorolt Jugoszláviára, hogy csatlakozzon a Tengelyhatalmakhoz. A kormány kész is volt a kompromisszumra vele, de az országban teljesen más hangulat uralkodott. A nácizmus elleni nyilvános tüntetések viharos reakciót váltottak ki. A német légierő 1941. áprilisában lebombázta Belgrádot és több nagyobb várost. A Tengelyhatalmak elfoglalták és szétdarabolták Jugoszláviát. Az ország nyugati részei, Boszniával és Hercegovinával egyetemben, náci bábállammá váltak Független Horvát Állam (HDZ) néven, és az usztasák irányítása alatt. Szerbiát német csapatok foglalták el, az északi részeket elcsatolta Magyarország, a keletieket és délieket Bulgária. Koszovó és Metóhia zömét Albániához csatolták, amelyet a fasiszta Olaszország támogatott. Montenegró területének egy részét Albánia foglalta el, más részeit pedig olasz csapatok. Szlovéniát felosztotta egymás között Németország és Olaszország, és az utóbbi foglalta el az adriai szigeteket is. A német minta nyomán a Független Horvát Állam koncentrációs táborokat hozott létre, amelyekben borzalmas népírtást követett el 750 000 szerb, zsidó és roma meggyilkolásával. Ez a holokauszt képezte annak a háborúnak a történelmi és politikai hátterét, amely ötven évvel később üt ki Horvátország és Bosznia-Hercegovina területén, és amelyet Jugoszlávia szétesése követ 1991-1992-ben.

A német megszállók könyörtelen hozzállása és a horvát rezsim népirtó politikája a szerbekből erős ellenállást váltottak ki. A szerbek fellázadtak a horvát népírtó kormány és Jugoszlávia nácik általi szétdarabolása ellen. A felszabadító háborúban sokan csatlakoztak a partizánokhoz (a Josip Broz Tito vezette népfelkelő hadsereghez), és így hozzájárultak a szövetségesek győzelméhez. A Vörös hadsereg segítségével 1944. végéig a partizánok felszabadították Szerbiát, valamint 1945. májusáig Jugoszlávia további részeit is, mígnem Magyarország, Olaszország és Ausztria területén találkoztak a szövetségi erőkkel. Szerbia és Jugoszlávia a legnagyobb károkat elszenvedő államok között voltak: 1 700 000 személyt (a lakosság 10,8%) meggyilkoltak, az országos kárt pedig az akkori adatok szerint 9,1 miliiárd dollárra becsülték.

Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (1945-1991)

Még a háború idején, 1943-ban kihirdették a társadalmi-állami rendszer forradalmi módosítását, a monarchiából köztársaságba való átlépést. Az új, szocialista Jugoszlávia első elnöke Josip Broz Tito lett. Az egykor javarészt agrárországot közepes szintű ipari országgá alakították át, a nemzetközi politikában pedig azzal szerzett magának hírnevet, hogy támogatta a gyarmati rendszer megszüntetésének folyamatát és vezető szerepet vállalt az El Nem Kötelezettek Mozgalmában. A szocialista Jugoszláviát szövetségi államként alapították meg, amely hat köztársaságból – Szerbia,, Horvátország, Szlovénia, Bosznia és Hercegovina, Macedónia és Montenegró -, valamint két autonóm tartományból – Vajdaság, Koszovó és Metóhia – állt. A két autonóm tartomány ezzel egyidőben szerves része volt Szerbiának. A szerbek az ilyen adminisztratív felosztás miatt és történelmi okokból, mind a hat köztársaság és a két tartomány területén éltek. A föderáció hatásköreinek csökkentésével járó tagköztársasági hatáskör-növelési tendencia azután vált különösen intenzívvé, hogy 1974-ben elfogadták az új alkotmányt, amely ösztönözte a horvát, szlovén, muzulmán és albán nacionalizmust és szecesszionizmust.

A JSZSZK szétesése (1991-1995)

Az 1991-1992. közötti időszakban Szlovénia, Horvátország, valamint Bosznia és Hercegovina erőszakkal, Macedónia pedig békés úton kivált Jugoszláviából. Jugoszlávia szétesését támogatták a nemzetközi hatalmak, amelyek minden nép önrendelkezésre való jogát elismerték, kivéve a szerbekét, akiknek többsége továbbra is Jugoszláviában szeretett volna élni. A szakadár köztársaságokat hamarosan elismerte a nemzetközi közösség, a határok sérthetetlenségére vonatkozó elvvel ellentétben, és anélkül, hogy eleget tettek volna a nemzetközi elismerés feltételeinek. Szerbia és Montengró úgy döntött, szövetségben marad, és a jugoszláv, szerb és montenegrói népképviselőházak 1992. április 27-ei együttes ülésén Belgrádban elfogadták a a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság Alkotmányát, így erősítve meg az 1918. december 1-én alapított állam kontinuitását.

2003. februárjában Szerbia Köztársaság és Montenegró Köztársaság új alkotmányt fogadott el, amely a JSZK-t Szerbia és Montenegró államközösségévé alakította. Az okmány mindkét tagköztársaságnak lehetőséget adott rá, hogy három évvel később referendumot tartsanak, amelyen döntenek arról, hogy az államközösség tagjai kívánnak-e maradni. Montenegró Köztársaság ezzel a jogával élve 2006. májusában referendumon úgy döntött, hogy kilép az államközösségből és kihirdeti függetlenségét. Szerbia Köztársaság Népképviselőháza 2006. június 5-én elfogadta a határozatot, amely szerint Szerbia Köztársaság önálló állam, és egyben Szerbia és Montenegró államközösségének törvényes jogutódja.